Ez egy kis dolgozat a filozófiáról, amely az Új Akropoliszban hangzott el
2005 januárjában (?) a szerző (B.E.) előadásában

A filozófus és a borsófőzelék

A filozófus a borsófőzelékhez való borsót maga ülteti el. Csak így gondoskodhat a borsó megfelelő neveléséről. Sem a testi nevelést, sem a múzsai nevelést nem hanyagolja el, de a túlzást is elkerüli. Tudja, hogy ha túlzásba viszi a testi nevelést, túl nagyra növeszti a borsószemeket, amelyek ezáltal szögletessé válnak, és elveszítik harmonikus gömbformájukat. Ha a múzsai nevelést viszi túlzásba, akkor a borsó elhanyagolja a szemek növesztését, és csak a kacsokat kacskaringóztatja. A múzsai nevelésre Mozart zenéje a legalkalmasabb.

Miközben távoltartja a kártevőket, átérzi Ardzsuna harcát, és a kártevő elpusztításának dilemmáját. Persze ha lehet, igyekszik elkerülni a vérontást. Tudja, hogy ha nagy gondossággal vet, és egyetlen szem borsó sem marad a felszínen, akkor elkerülheti a madarak fölösleges lepuffantgatását.

Konfucius írásait bújva, sűrűn az égre pislogva üldögél a borsóföld szélén. Ha borsóját elveri a jég, vagy aszály gyötri, elgondolkodik , milyen hibát követett el, az égiek ellen, a közelmúltban.

Ha összhangban cselekszik a természettel, és mindig a helyes cselekvés vezérli, akkor borsója nem túl kicsi, nem túl nagy és tökéletesen gömbölyű formájú lesz. Érés idején tanulmányozza a borsófőzelék elkészítési módjait, tudását igyekszik tökélyre fejleszteni.

Gondosan vigyáz a rántás és a borsó arányára, mint minden arányra.

Különös gondot fordít az ízesítésre. Ugyanis a harmonikus íz növeli az ő harmóniáját is. A természet csodálatos ajándékot adott az ízben való harmónia ellenőrzésére: ha finom, akkor harmonikus, ha nem finom, nem harmonikus. A filozófus fáradthatatlanul fejleszti abbéli képességét, hogy minél jobban megközelítse a jó ideáját az ízekben is.

Amikor szájába rakja az ételt, átéli a borsófőzelékkel való egyesülés katarzisát.

Miközben lenyeli, végiggondolja az útját. Megcsodálja azt a hatalmas változást, amin keresztülmegy.

Tisztában van vele, hogy csak annyit szabad enni belőle, amennyi a táplálásához szükséges. Megtalálja azt a megfelelő pillanatot, amikor le kell tenni a kanalat. Elhatározása végleges és rendíthetetlen.

Mikor a kiskutyája az asztalához sétál, és izgatottan néz felé, gyakorolja a jóság és a testvériség erényét, és megkínálja őt.

Amikor befejezi az evést, már nem lesz ugyanaz az ember, mert megértett valamit a természet csodájából, és boldogság tölti el lelkét.

B.E.